Bizalom a betegség idején

 

„Csalárdabb a szív mindennél  és gonosz az, kicsoda ismerné? Én az Úr vagyok aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint és cselekedeteinek a gyümölcse szerint.” 

                                                             Jer 16,9-10

 

Kedves testvéreim! A mai vasárnap – betegségem miatt - elmarad a hagyományos istentisztelet. Gógyszeres kezelés alatt vagyok, ezért félő, hogy a vírust ne terjesszem mindazok felé akik részt vennének a személyes istentiszteleten. Emlékeszem -  és talán mások is emlékeznek még -  arra a közelmúltra, amikor a vírusjárvány miatt az istentiszteletek elmaradtak, nemcsak a vasárnapok alkalmával, hanem az ünnepek alkalmával is.  Ekkor tanultam meg, hogy élő bejelentkezésben megosszam elmélkedésem a facebook csoportban , amit bármikor követni lehetett otthon vagy bárhol ahol világhálós elérhetőség és megfelelő program állt rendelkezésre.  Most erre az élő bejelentkezésre sem vállalkozom, mert a köhögés és rekedt hangom miatt nem látom ennek értelmét.

Felvetődik a kérdés: hogyan lehet, hogy érdemes-e betegen prédikálni és ezt a prédikációt meghallgatni, elolvasni, végső soron befogadni?  A betegség alatt itt azt értem, amikor  a szolgálat tevő egészségi állapota nem megfelelő, vagyis köhög, esetleg lázas vagy más betegség miatt nem tud eleget tenni a szolgálatnak teljes mértékben.  Első gondolatom az ezzel kapcsolatosan, hogy nemcsak a lelkész dolgozik betegen, mert több ember végzi mindennapi munkáját betegen, akkor hát miért kellene ezt a kérdést a pappal kapcsolatosan ilyen élesen elválasztani? Lehet, hogy nem is kell  - de mégis: elgonodolkodom a könyörűlő szamaritánus történetén más szemmel e kérdésfelvetéssel kapcsolatosan. Merthát elítéli a jóérzés azt a papot, aki az útfélen hagyja a vérben fekvő embert amikor épp istentiszteletre indul, hogy az esetleges fertőzést ne vigye be a közösségbe ahol szolgálatát végzi – amint erről a törvény is rendelkezik: istentisztelet előtt főleg(!) ne érintkezzen fertőző, azaz tisztátalan emberrel a pap, hogy a betegséget ne vigye be a közösségbe ahol szolgál. Milyen elgondondolkoztató ezzel kapcsolatosan amit Jézus tesz:  nem kíméli magát a leprásokkal való találkozástól sem , sőt meg is gyógyítja ezeket. Talán ezért mondták neki a farizeusok és az írástudók, amikor a kereszten volt, hogy „szállj le a keresztről” és hogy „orvos gyógyítsd meg magadat”.   Amit Jézus tanít az a felabarát szeretete mellett az önmagunk szerete is, vagyis az ÖNGONDOSKODÁS, ugyanez az üzenet fogalmazódik meg Pál apostolnál is a következő figyelmezetésében: „ Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra” ApCsel 20,28. Vagyis jelképesen:  a törött kezű ember nem tudja begipszelni az eltört kezet, sem a sajátját sem másét nem.

Vagyis hát  kérdés, hogy kinek adatik meg az az „előjog”, hogy betegen ne dolgozzon? Tehetjük fel a kérdést akár így is.  Hol van az a határ amikor betegség miatt valaki távol maradhat a munkától? Sajnos ismerek olya lelkészi derékba tört életeket is, amikor betegen végezte a lelkész a szolgálatot és utána még betegebb lett, majd végül életébe került ez, mert húlésbő tüdőgyulladásba ment át a betegség majd annyira elhanyagolta önmagát, hogy életével fizetett ezért. De nemcsak lelkészek esetében ismerek ilyen történeteket, hanem a mindennapi élet más területéről is. „ Dolgos állat az ember” –írta Szilágyi Domokos a költő. És valóban az emberre sokszor önmagunkra is úgy tekintünk, mint „dolgos állatokra”  , akik mintha gépek lennénk semmi más nem adatik meg számunkra, vagyis semmi más nem természetes  minthogy az hogy végezzük el mindennapi munkánkat. Ez a világ, amiben élünk mintha mindent a teljesítményre, haszonra tenne fel és mindent mintha csak a hozammal és a számokkal mérhető eredményekkel mérne, de közben elvesztődik maga az ember és elfeledkezünk arról, hogy az ember az aki dolgozik és nem a munkának van alárendelve az ember.

Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért amint olvassuk a Mk 2,23-27 – ben : ^“ Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai útközben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabad!” De ő megfelelt nekik: „Sose olvastátok, mit csinált Dávid, amikor ínséget szenvedett, és társaival együtt éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, s adott a társainak is.” Aztán ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. ²⁸Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.”

Lukács 14,1-6 verseket is olvassuk el: “Egyik szombaton Jézus vendégségbe ment a farizeusok egyik vezetőjének házába. Akik ott voltak, mind figyelték őt. Egyszer csak egy vízkóros^[a] beteg állt meg előtte. Jézus megkérdezte a törvénytanítóktól és a farizeusoktól: „A Törvény szerint szabad-e szombaton meggyógyítani valakit, vagy nem?” De mind hallgattak. Ekkor Jézus megérintette a beteget, meggyógyította, majd elküldte. Azután ismét a törvénytanítókhoz és a farizeusokhoz fordult: „Ha közületek valakinek a fia, vagy az ökre beleesik egy kútba, ugye azonnal kihúzzátok onnan, még akkor is, ha éppen szombat van?” Azok pedig egy szót sem tudtak válaszolni.”

János 5,4-10 versek üzenete is ide kívánkozik: “Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra, és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is. De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp szombat volt. Ezért a zsidók rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van, nem szabad vinned az ágyadat.”

 Tehát két szemlélet feszül egymással szemben: a jézusi szemlélet amikor az ember van a szombatért  alappon szombaton lehet kalászt is tépni, ha éhesek vagyunk, lehet gyógyítani és lehet gyógyulni is, és a  másik szemlélet, a szigorú ezzel ellentétes szemlélet, hogy szombaton nem lehet semmit tenni, még az előbbi felsorltakat sem, amikor az élet, az egzisztenciális kérdésekkel találja szembe magát az ember.  Amikor Jézus arról beszél, hogy nem az ember van a szombatért, hanem fordítva, akkor ezzel azt is hangsúlyozza, hogy milyen nagy értéke is van a szombatnak, amikor megáll az ember , Istenre figyel, mert nem kell kalászt tépjen, mert nem éhes, nem kell gyógyítson  és nem kell gyógyuljon,mert nincs betegség amivel szembe találja az ember magát és áttudja adni magát az Istennek, hogy Őt tisztelje, Neki adjon hálát.

Jeremiás az istentisztelet és istenszeretet kérdésében is mélyre mutat, akinek nem a felszín, hanem a mélységben élő teremtő és gyógyító csendre figyel. Nem lehet az Istent felszínes káprázatokkal megtéveszteni.  A szívre , a szeretetre való utalással nem lehet a csalárdságot művelni. Akinek tisztelet jár akár munkája akár hivatása miatt, az nem élhet vissza ezzel a számára megelőlegezett bizalommal és tisztelettel. Ezek a báránybőrbe bújt farkasok amint szoktuk mondani, vagyis akik az emberség köpenye, palástja alatt csalárd embertelen, életidegen aljasságra vetemednek, mert azt gondolják, hogy őket megvédi a hivatás, a palást, a megelőlegezet bizalmat pedig nem játszadhatja el, mert védi az ő csalárdságát az amit ráaagatnak az elvárások és feltétlen tisztelet. Jeremiás pedig épp erre utal: nem így van ez! Mert Isten maga fürkészi a szívet és vizsgálja meg a vesét, a legelrejtettebb emberi testrészt, ahol kiváalsztja az ember szervezete azt ami marad az ember számára beépülve éltetve őt, és azt aminek távoznia kell az ember szervezetéből. Tehát, az ítélet, a lelkiismeret szerve is  vese, és nem lehet ezt sem „megspórolni” sem kihagyni a számításokból, mert ha mi nem  nézünk szembe önnan bűneinkkkel akkor maga Isten az aki számon  kér minket ezért – és a betegség is nem más ebben a megközelítésben, mint hogy az ember bűnt követett el önmaga, embertása és végső soron az Isten ellen. Aki tehát belátja a bűneit önmaga és Isten előtt  és a jóvátétel útjára lép, annak esélye van cselekedetei alapján és gyümölcsei alapján megkapni azt az  istenti ítéletet ami az Ő gondviselő szeretetében megtartó áldásban megtartja őt.

Bízzunk a böjti időszakban az önmagunkkal való szembenézés lelki útjának áldásaiban, ne féljünk az istenti ítétettől, mert amennyiben megvizsgálja Isten szívünket, vesénket, útjainkat és gyümölcseinket és ha nem talál bennünket híjjával, ( lásd Dániel könyvében a falon megjelent írás az 5.fejezetben) akkor boldogok lehetünk, mert miénk lesz a mennyek országa, amint erre Jézus maga is oly sokszor utalt. Ez a mennyek országa pedig nem más mint maga a mi életünk, a múlttal, jelennel és az elkövetkező jövendővel is.

Isten ekképpen áldja meg életünket, Vigyázzunk magunkra , vigyázzunk egymásra,

Isten áldja, Sándor Szilárd, lelkész