„Csalárdabb a szív mindennél és gonosz az, kicsoda ismerné? Én az Úr vagyok aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint és cselekedeteinek a gyümölcse szerint.”
Jer 16,9-10
Kedves testvéreim! A mai vasárnap – betegségem miatt - elmarad a hagyományos
istentisztelet. Gógyszeres kezelés alatt vagyok, ezért félő, hogy a vírust ne
terjesszem mindazok felé akik részt vennének a személyes istentiszteleten.
Emlékeszem - és talán mások is
emlékeznek még - arra a közelmúltra,
amikor a vírusjárvány miatt az istentiszteletek elmaradtak, nemcsak a
vasárnapok alkalmával, hanem az ünnepek alkalmával is. Ekkor tanultam meg, hogy élő bejelentkezésben
megosszam elmélkedésem a facebook csoportban , amit bármikor követni lehetett
otthon vagy bárhol ahol világhálós elérhetőség és megfelelő program állt
rendelkezésre. Most erre az élő bejelentkezésre
sem vállalkozom, mert a köhögés és rekedt hangom miatt nem látom ennek
értelmét.
Felvetődik a kérdés: hogyan lehet, hogy érdemes-e betegen prédikálni és ezt
a prédikációt meghallgatni, elolvasni, végső soron befogadni? A betegség alatt itt azt értem, amikor a szolgálat tevő egészségi állapota nem
megfelelő, vagyis köhög, esetleg lázas vagy más betegség miatt nem tud eleget
tenni a szolgálatnak teljes mértékben.
Első gondolatom az ezzel kapcsolatosan, hogy nemcsak a lelkész dolgozik
betegen, mert több ember végzi mindennapi munkáját betegen, akkor hát miért
kellene ezt a kérdést a pappal kapcsolatosan ilyen élesen elválasztani? Lehet,
hogy nem is kell - de mégis:
elgonodolkodom a könyörűlő szamaritánus történetén más szemmel e
kérdésfelvetéssel kapcsolatosan. Merthát elítéli a jóérzés azt a papot, aki az
útfélen hagyja a vérben fekvő embert amikor épp istentiszteletre indul, hogy az
esetleges fertőzést ne vigye be a közösségbe ahol szolgálatát végzi – amint
erről a törvény is rendelkezik: istentisztelet előtt főleg(!) ne érintkezzen
fertőző, azaz tisztátalan emberrel a pap, hogy a betegséget ne vigye be a
közösségbe ahol szolgál. Milyen elgondondolkoztató ezzel kapcsolatosan amit
Jézus tesz: nem kíméli magát a
leprásokkal való találkozástól sem , sőt meg is gyógyítja ezeket. Talán ezért
mondták neki a farizeusok és az írástudók, amikor a kereszten volt, hogy „szállj
le a keresztről” és hogy „orvos gyógyítsd meg magadat”. Amit Jézus tanít az a felabarát szeretete
mellett az önmagunk szerete is, vagyis az ÖNGONDOSKODÁS, ugyanez az üzenet
fogalmazódik meg Pál apostolnál is a következő figyelmezetésében: „ Viseljetek
gondot magatokra és az egész nyájra” ApCsel 20,28. Vagyis jelképesen: a törött kezű ember nem tudja begipszelni az
eltört kezet, sem a sajátját sem másét nem.
Vagyis hát kérdés, hogy kinek adatik
meg az az „előjog”, hogy betegen ne dolgozzon? Tehetjük fel a kérdést akár így
is. Hol van az a határ amikor betegség
miatt valaki távol maradhat a munkától? Sajnos ismerek olya lelkészi derékba tört
életeket is, amikor betegen végezte a lelkész a szolgálatot és utána még
betegebb lett, majd végül életébe került ez, mert húlésbő tüdőgyulladásba ment
át a betegség majd annyira elhanyagolta önmagát, hogy életével fizetett ezért.
De nemcsak lelkészek esetében ismerek ilyen történeteket, hanem a mindennapi
élet más területéről is. „ Dolgos állat az ember” –írta Szilágyi Domokos a
költő. És valóban az emberre sokszor önmagunkra is úgy tekintünk, mint „dolgos
állatokra” , akik mintha gépek lennénk
semmi más nem adatik meg számunkra, vagyis semmi más nem természetes minthogy az hogy végezzük el mindennapi
munkánkat. Ez a világ, amiben élünk mintha mindent a teljesítményre, haszonra
tenne fel és mindent mintha csak a hozammal és a számokkal mérhető
eredményekkel mérne, de közben elvesztődik maga az ember és elfeledkezünk
arról, hogy az ember az aki dolgozik és nem a munkának van alárendelve az
ember.
Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért amint olvassuk a
Mk 2,23-27 – ben : “ Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai
útközben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok
megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabad!” De ő megfelelt nekik: „Sose olvastátok, mit csinált Dávid, amikor ínséget
szenvedett, és társaival együtt éhezett? Abjatár főpap idejében bement
az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papoknak volt
szabad megenniük, s adott a társainak is.” Aztán ezt mondta nekik: „A
szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. 28Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.”
Lukács 14,1-6 verseket is olvassuk el: “Egyik szombaton Jézus vendégségbe ment a farizeusok egyik
vezetőjének házába. Akik ott voltak, mind figyelték őt. Egyszer csak egy vízkóros[a] beteg állt meg előtte. Jézus megkérdezte a törvénytanítóktól és a
farizeusoktól: „A Törvény szerint szabad-e szombaton meggyógyítani valakit,
vagy nem?” De mind hallgattak. Ekkor Jézus megérintette a beteget,
meggyógyította, majd elküldte. Azután ismét a törvénytanítókhoz és a farizeusokhoz
fordult: „Ha közületek valakinek a fia, vagy az ökre beleesik egy kútba, ugye
azonnal kihúzzátok onnan, még akkor is, ha éppen szombat van?” Azok pedig egy szót sem tudtak válaszolni.”
János 5,4-10 versek üzenete is ide kívánkozik: “Az Úr angyala ugyanis leszállt időnként a tóra,
és felkavarta a vizet. Aki felkavarása után először lépett a vízbe, az
meggyógyult, bármilyen betegségben szenvedett is. De volt ott egy ember, aki
már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint
ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz
gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki bevinne a
tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult. Aznap épp
szombat volt. Ezért a zsidók rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat
van, nem szabad vinned az ágyadat.”
Tehát két szemlélet feszül egymással szemben:
a jézusi szemlélet amikor az ember van a szombatért alappon szombaton lehet kalászt is tépni, ha
éhesek vagyunk, lehet gyógyítani és lehet gyógyulni is, és a másik szemlélet, a szigorú ezzel ellentétes
szemlélet, hogy szombaton nem lehet semmit tenni, még az előbbi felsorltakat
sem, amikor az élet, az egzisztenciális kérdésekkel találja szembe magát az
ember. Amikor Jézus arról beszél, hogy
nem az ember van a szombatért, hanem fordítva, akkor ezzel azt is hangsúlyozza,
hogy milyen nagy értéke is van a szombatnak, amikor megáll az ember , Istenre
figyel, mert nem kell kalászt tépjen, mert nem éhes, nem kell gyógyítson és nem kell gyógyuljon,mert nincs betegség
amivel szembe találja az ember magát és áttudja adni magát az Istennek, hogy Őt
tisztelje, Neki adjon hálát.
Jeremiás az istentisztelet
és istenszeretet kérdésében is mélyre mutat, akinek nem a felszín, hanem a
mélységben élő teremtő és gyógyító csendre figyel. Nem lehet az Istent
felszínes káprázatokkal megtéveszteni. A
szívre , a szeretetre való utalással nem lehet a csalárdságot művelni. Akinek
tisztelet jár akár munkája akár hivatása miatt, az nem élhet vissza ezzel a
számára megelőlegezett bizalommal és tisztelettel. Ezek a báránybőrbe bújt
farkasok amint szoktuk mondani, vagyis akik az emberség köpenye, palástja alatt
csalárd embertelen, életidegen aljasságra vetemednek, mert azt gondolják, hogy
őket megvédi a hivatás, a palást, a megelőlegezet bizalmat pedig nem
játszadhatja el, mert védi az ő csalárdságát az amit ráaagatnak az elvárások és
feltétlen tisztelet. Jeremiás pedig épp erre utal: nem így van ez! Mert Isten
maga fürkészi a szívet és vizsgálja meg a vesét, a legelrejtettebb emberi
testrészt, ahol kiváalsztja az ember szervezete azt ami marad az ember számára
beépülve éltetve őt, és azt aminek távoznia kell az ember szervezetéből. Tehát,
az ítélet, a lelkiismeret szerve is
vese, és nem lehet ezt sem „megspórolni” sem kihagyni a számításokból,
mert ha mi nem nézünk szembe önnan
bűneinkkkel akkor maga Isten az aki számon kér minket ezért – és a betegség is nem más
ebben a megközelítésben, mint hogy az ember bűnt követett el önmaga, embertása
és végső soron az Isten ellen. Aki tehát belátja a bűneit önmaga és Isten
előtt és a jóvátétel útjára lép, annak
esélye van cselekedetei alapján és gyümölcsei alapján megkapni azt az istenti ítéletet ami az Ő gondviselő
szeretetében megtartó áldásban megtartja őt.
Bízzunk a böjti időszakban
az önmagunkkal való szembenézés lelki útjának áldásaiban, ne féljünk az istenti
ítétettől, mert amennyiben megvizsgálja Isten szívünket, vesénket, útjainkat és
gyümölcseinket és ha nem talál bennünket híjjával, ( lásd Dániel könyvében a
falon megjelent írás az 5.fejezetben) akkor boldogok lehetünk, mert miénk lesz
a mennyek országa, amint erre Jézus maga is oly sokszor utalt. Ez a mennyek
országa pedig nem más mint maga a mi életünk, a múlttal, jelennel és az
elkövetkező jövendővel is.
Isten ekképpen áldja meg
életünket, Vigyázzunk magunkra , vigyázzunk egymásra,
Isten áldja, Sándor
Szilárd, lelkész