„Halld Izráel!
az Úr a mi Istenünk egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes
szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” 5 Móz. 6,4 / „Kicsoda megy fel az Úr hegyére? És
kicsoda áll meg az ő szent helyén?” Zsolt. 24,3 / „Egy a test, egy a Lélek, aminthogy egy
reménységre kaptatok elhívást is.” Ef.4,4
Istenben bízó testvéreim! Szeretettel köszöntelek benneteket. Köszönöm a
bizalmat, amivel meghívtatok az idei ökumenikus imaheti szolgálatra. Lassan már
több mint harminc évi lelkészi szolgálatom óta ebben a városban ez a harmadik
alkalom amikor a református gyülekezetekben szolgálok. Több évvel ezelőtt a
főtéri református templomban, a közelmúltban a radnótfái református gyülekezet
imaheti meghívásának köszönhetően szólhattam a templomi gyülekezethez. Itt
pedig az első alkalom e megtisztelő meghívás alkalmával szolgálnom. Köszönöm
kedvességüket, bizalmukat a szószéki imaheti szolgálatra való meghívásukat.
Mind a radnótfáji mind a magyarrégeni református lelkészekkel az 1989-es
változás utáni évfolyamtársak voltunk a Protestáns Teológián. A mi évfolyamunk
volt az úgynevezett „Pótolhataltan évfolyam” és az 1990-es években újra indult
a lelkészképzés. Annak előtte az egész Teológiai hallgatók létszáma alig
haladta meg a 20-at, míg ahogy megszűnt ez a korlátozás az első éven akkor
közel 100 teológiai hallgató kezdte meg tanulmányait. Ezen az évfolyamon azok a
hallgatók kezdhették meg a lelkészképzést, akik korábban hiába érték el a
bejutási osztályzatot, ennek ellenére az akkori államhatalom nem engedélyezett
csak néhány tanulmányi helyet az évfolyamokon. Volt év amikor egy bejutási
helyre 15-20 felvételiző jelentkezett amiből csak egy kezdhette meg tanulmányait,
így sokan hiába érték el a bejutási osztályzatot, mert számukra nem volt hely,
sem a vendégfogadó házban, azaz a teológiai bentlakásban, de az
osztálytermekben sem.
Ahogy az 1989-es változás megtörtént a Protestáns Teológián lehetőség nyílt
arra, hogy ezeket a bejutási médiával kiesett felvételizőket behívják az
egyetem padjai közé. Mindezt azért
említem itt fel, mert akik ezekben az években a lelkészi pályára készültünk
messzi útról indultunk és közülünk többen kétszer, háromszor, vagy akár
többször is felvételiztünk, hogy bejuthassunk a lelkészképző egyetemre. Azokban
az években bizony a kitartó igyekezetünknek meg is lett a büntetése az akkori
államhatalom részéről, amit a kötelező sorkatonaság ideje alatt vagy más
formában felénk való megnyilvánuló embertelenségekben tapasztalhattunk meg.
Akik 1989 előtt papi pályára készültünk az veszélyes vétek volt az államhatalom
szemében ezért tehát büntetendő volt az a lelkület, ugyanis az Isten és ember
szolgálatában való készülésünkben lelkünkben őriztük azt az örökséget, mint
drága kincset, amely szolgálatára megbízott bennünket az Isten, szülőföldünk és
anyanyelvünk, népünk szolgálatában.
Ezekben az években nem lehetett hozzájutni nyomtatott Bibliához és ha
rajtakaptak azon, hogy külföldről igyekszünk becsempészni szülőföldünkre a
Szentírást, elkobozták és wc papír készítéséhez zúzták be annak papírját.
Megsárgult lapú, ronggyá olvasott lapokról betűztük ki az isteni
evangéliumot. Olvastuk és lelkünkbe
rejtettük el az Igét. Akkor a maga mélységeivel és magasságaival olyképpen
szólított meg az Ige, hogy talán egyszerűbb és mindenki által érthetőbb volt ez
az üzenet, mert megengedtük magunknak azt, hogy lelkünkben áthatóbb visszhangra
találjon az evangéliumi: „Halld Izráel! az Úr a mi Istenünk egy Úr! Szeressed
azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes
erődből.”
E szentírási üzenet visszhangozzon most is úgy a lelkünkben, mint csendes
kis falvainkban és a tágas tereket megtöltő városokban, harangszavú hajnalban,
délben és szürkületnek csendjében az élet szentségének reménységgel való
elhívása. Búzdítson minket az ember és Isten szeretetére, és ezt a hangot ne
nyomja el semmiféle emberi hangos szó, sem gépeknek, gyáraknak, szórakozó
helyeknek vagy annyi sok irányból, a valós és virtuális világunkból ránk zúduló
a hangzavar.
Bármilyen rég-, vagy közelmúltról beszélhetünk úgy, mint egy olyan
tökéletes időről, amikor mintha teljes mértékben megvalósult volna az Isten
országából mindaz, amit azóta elvesztettünk és nem valósulhatott és nem is
valósulhat ezután sem meg. Ez a
szemlélet viszont igen téves. A múlt nem az az édeni állapot, nem az a
paradicsomkerti állapot, ahonnan kiűzettünk, mint Ádám és Éva a megkísértés
bűne miatt.
A több mint harminc éves múltnak egy szeletét azért idéztem fel, mert
visszaemlékezéseim során kortársaimtól gyakran visszahallom a közös életidőnk
felidézésekor azt a tapasztalatot, amikor mintha tisztábban láttuk-, értettük
volna azt, amiről a Zsoltáros úgy beszél, mint Isten hegyéről, az Isten szent
helyéről. Az embernek viszonyítási alapra tapasztalatra, iránymutatásra van
szüksége ahhoz, hogy elérje kitűzött céljait, mikor magasabb és magasabb hegyek
felé való tekintéseink során. Manapság viszont olyan hegyeknek magasságára
vágyunk, ahova, ha felértünk nem találjuk azt, amiért meghoztuk az oda vezető
útnak az áldozatát. Mintha mindannyian kiválasztanánk egy-egy olyan hegyet
magunk számára, ami csak a mienk, amit mi szeretnénk birtokolni, ahova csak mi
érhetünk el, ahol mások számára nincs vagy legalábbis ne legyen hely. Ezekről a
magaslatokról nézünk egymás felé legjobb esetben, de sokszor annyira elvagyunk
telve a magunk hegyeinek szédületével, hogy nem is vesszük észre azt, hogy
mellettünk sok-sok hegy van még, magasabb vagy alacsonyabb dombok, halmok,
lankák, amelyeket mi hegyeknek akarunk látni és láttatni, és azon mind-mind
hozzánk hasonló emberek vannak, akik megmászták a maguk saját hegyeit. Ezeken a
hegyeknek nevezett magaslatokon viszont hiányzik az isteni áldás, ezeken a
helyeken megsüketül a szeretet, itt csak magunk vagyunk esetleg egy pár hozzánk
hasonló ember, de lelkünk nem talál nyugalomra, erőnk lankad és szívünk
eltávolodik attól, ami élet, ami áldás. Ezeken a hegyeken elveszítjük önmagunkat,
embertársainkat és ezeken az saját magunk számára kitalált vagy megtalált
hegyeken nem található meg az Istent.
Az Isten hegye számunkra, régebben és ma is méltányosságot, szentséget áraszt az Ő fényével, magasztos nagyságával,
ez a hely volt és marad ezután is, amiről jó, ha nem feledjük el azt, hogy oda
csak az mehet fel, akinek ártatlan a keze, tiszta a szíve, aki nem esküszik
családságra, aki az Isten orcáját keresi és áldást nyer Tőle. Isten hegye és szentségének a helye nem csak
számunkra, de előttünk is és mindannyiunk számára ugyanaz a hely volt, van és
lesz ezután is. Ez a hegy, ez a
magaslat, ez a hely az - amit megmutattak nekünk, akik előttünk jártak - ez a
magaslat, ahol Istenhez közelebb lehetett kerülni, mert itt kinyilatkoztatja
magát parancsolatjaiban és áldásaiban. Az Isten hegye ez a szent hely volt és
ez a hely maradt azóta is és lesz ezután is, ahova csak az ártatlan kezűek és a
tiszta szívűek érhetnek el, ahol megtelik arcuk világossággal és ezt a
világosságot hordozzuk arcukon, ami csak azok számára lesz láthatóvá, akiknek
van hitük és cselekednek is azért, hogy ne vesztődjenek el a hegyek alatti
dombocskák síralomvölgyeinek huzatos iszapjaiban.
Istennek szent hegyét csak akkor látjuk meg, akkor közelíthetjük meg, akkor
érhetünk fel magasságára, ha szeretjük teljes szívükből, teljes lelkükből és
teljes erővel Őt, a Teremtőt, Őt, a Gondviselőt. Ezt a magaslatot csak így láthattuk meg a
múltban és csak így látjuk meg a jelenben is és az isteni helynek meglátásának
feltétele nem fog változni a jövőben sem. Szükségünk volt, szükségünk van és
szükségünk lesz arra a hallásra, ami után a szeretetnek e hármas kötelékével
kapcsolódhatunk Hozza, Istenhez. A
szeretetnek elszakíthatatlan kötelékével teljes szívünkkel, a teljes lelkünkkel
és teljes erőnkkel kapcsolódhatunk Istenhez, Hozza, Akitől kaptuk a lelkünket,
szívünket és erőnket.
Mindannyiunkat azzal a lelki hallással teremtett meg az Isten, hogy halljuk
meg ez isteni hegyre való hívó hangot. Az élet nehézségei vagy bűnös vágyaink
miatt viszont gyakran elveszíthetjük lelki hallásunk, megsüketülünk a minket
szépre, jóra, igazra, a szeretetre megszólító szavak előtt. Ha viszont tisztán
tartjuk szívünket akkor meghalljuk az isteni üzenetet, mert ezek a szavak
nemcsak megszólítanak de hívnak is bennünket. Hívnak arra a reménységre,
amelynek fénye az Isten hegyén megvilágítja arcunkat, majd lelkünket, szívünket
és megsokasítja erőnket.
Erre a hívó reménységre válaszolunk akkor, ha teljes szívvel, lélekkel és
erővel igyekszünk szeretni az Istent. Ez isteni nagysága előtt leboruló
szeretetünk mellett már meghalljuk azt a jézusi parancsot is, hogy szeressük
felebarátainkat úgy, mint önmagunkat.
Isten hegyére ugyanis nem mehetünk fel akkor, ha lelkünket csupán az isteni
szeretet tölti ki, ha e titkok titkába rejtőzködő szeretet mellett nem maradna
hely lelkünkben az önmagunk és felebarátaink iránti szeretetnek. Ha teljes
lelkünkkel szeretjük azt az Istent, Akitől kaptuk - és akinek visszaadjuk
lelkünket, majd ha szólít, majd ha e földi létünkben az utolsó hívő szót üzeni
felénk - és életünk során ne feledjük
el azt sem, hogy lelkünket nemcsak az Isten, de az embertársaink felé irányuló
szeretetnek a képességével, áldásával kaptuk meg. Ha valaha megtapasztaljuk,
hogy milyen is, amikor felérünk az Isten hegyére, akkor azt is megtapasztaltuk,
hogy az Isten iránti szeretet nemhogy kizárná, de annál inkább erősíti önmagunk
és felebarátaink iránti szeretetet. Ha valaha felértünk egyszer is Isten
hegyére, ott szerető embertársakra találtunk. Éppen ezért szeretnénk és
megakarjuk őrizni ezt a helyet, ahol az Isten és emberek iránti szeretetnek a
szépsége, megtartó jósága szétárad. Ha egyszer bár felértünk erre az isteni
hegyre akkor utána szeretnénk ott maradni az emberek mellett, akik szintén
meghozták maguk áldozatát arra, hogy felérhessenek erre a lelki magaslatra
ennek az életszentségnek arra a helyére, ahol áldás fakad.
Ennek a helynek az istenéről a mi atyánkról így ír Babits. Fogadják
szeretettel prédikációm bezáró gondolataként:
Miatyánk – Babits Mihály
Mi Atyánk! ki vagy a mennyekben,
add, hogy ne legyünk hitetlenek,
szenteltessék meg a Te neved
itt lenn a földön is mibennünk.
Jöjjön el a Te országod,
ne csak túl minden csillagon,
hanem itt benn a szívek mélyén,
ahol sötét és hideg vagyon.
Legyen meg a Te akaratod,
mint fenn az égben, úgy itt lenn,
hogy béke legyen a földön,
és békesség az emberben.
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma, Istenünk,
és bocsásd meg vétkeinket,
mert sokszor vétünk ellened.
Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek,
ne vígy minket a kísértésbe,
szabadíts meg a gonosztól.
Mert Tiéd az ország, a hatalom
és a dicsőség mindörökké.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése